A sportnak minden kormányzat jó okkal tulajdonított kiemelkedő jelentőséget minden időben, mert a sport elszórakoztatja és elködösíti és elbutítja a tömeget, leginkább a diktátorok tudják, miért pártolják mindig és minden körülmények közt a sportot. Aki a sportot támogatja, maga mellé állítja a tömeget, aki a kultúrát támogatja, maga ellen mozgósítja a tömeget, mondogatta nagyapám, ezért pártfogolja mindig minden kormányzat a sportot és nem a kultúrát.
(…) egy állam nem lehet olyan kicsi és olyan jelentéktelen, hogy ne áldozna fel mindent a sport oltárán.
Kant, mondja Babits, bebizonyítja az erkölcsi fogalom kikerülhetetlenségét, mert az erkölcstelen politika „végső konzekvenciája olyan destrukció, amely az ellenséges értékekkel együtt megsemmisíti egyúttal mindazt, ami neki magának célja és alapja.”
Ő is meg lesz verve azzal a vaksággal, amely a hatalomhoz tartozik. Ő se látja majd meg a jeleket. Az ő nemzetsége is elpusztul majd.
„A magánszférán belül az emberi kapcsolatok, ezt nevezi Aquinói Szent Tamás iusticia commutativanak, az utóbbi években nálunk is drámai módon megromlottak. Érdemes követni Tamás gondolatmenetét az okok feltalálása érdekében. Az ő felfogása szerint a iusticia commutativa egy olyan rendszer része, melynek két másik eleme a iusticia distributiva, vagyis a hatalom és az egyén kapcsolata, valamint a iusticia regalis, az egyén viszonya a hatalomhoz. Ha ezt korunkra és környezetünkre vonatkoztatjuk, akkor a iusticia distributivat illetően nyilvánvaló a hatalom durván negatív szereplése épp a személy méltóságához nélkülözhetetlen szférák, az oktatás, az egészségügy, a kultúra ellehetetlenítésével. De nem kevésbé rossz a helyzet a iusticia regalis esetében, amely épp azt feltételezné, hogy az egyén a maga érdekeinek képviselőjét lássa a hatalom képviselőiben. 1989-ben néhány pillanatig úgy látszott, hogy a kettő, vagyis a mi és az ők találkozik. De a bizalom nem született meg, a szakadás megint éppoly mély, mint a későtotalitárius korban. Az egyén úgy érzi: ellenséggel áll szemben, más szóval feljogosítva érzi magát, hogy ne tartsa be a törvényességet a rablóként megjelenő hatalommal szemben.”
Idézet egy 1996-os nem publikált előadásomból.
Immanuel Kant traktátusát, Az örök békét Babits Mihály 1917-ben fordítja magyarra. Előszavában a teljes szkepszis hirdetőit próbálja cáfolni. Véleménye, mint írja, a Kantéval „a fődologban megegyezik. Ez a fődolog: az erkölcs érvényességének gondolata a politikában. Kant ugyanis, írja Babits, bebizonyítja az erkölcsi fogalom kikerülhetetlenségét, mert az erkölcstelen politika „végső konzekvenciája olyan destrukció, amely az ellenséges értékkel együtt megsemmisíti egyúttal mindazt, ami neki magának célja és alapja.”
Naivitás? Bizonyosan. Folytatja mégis a gondolatmenetet, s fölteszi a kérdést: „Az emberiség vak erőit, ösztöneit és érdekeit lehet-e egymással úgy egyensúlyozni, hogy összehatásukban mégis az erkölcs elvei szerinti folyamat képét adják?” Választ is ad rá. „Minthogy ezek a vak erők és érdekek egymással sokszorosan ellentétesek, könnyű belátni, hogy az ellensúlyozás feladata nem megoldhatatlan. Sőt, bizonyos, hogy a történelemben minden jó politikának tulajdonképpeni műve ennek az ellensúlyozásnak legalább részleges megvalósítása volt, ha csak kis területen és megközelítőleg is.”
Néhány sor A bukásból. Camus vezeklő bírója beszél. Bizonyosan észrevette, hogy a mi öreg Európánk végre helyesen bölcselkedik. Már nem mondjuk, mint a régi együgyű időkben: „Nekem ez a véleményem. Halljuk az ellenvetéseket.” Most már egészen tisztán látunk. A párbeszédet egyszerű közleménnyel helyettesítjük. „Ez az igazság – szögezzük le. – Vitázhat, ha tetszik, de minket ez nem érdekel. Pár év, és a rendőrség úgyis a miénk, az aztán majd megmutatja, hogy nekem van igazam.” 1956-ban jelent meg a regény.
Tough this be madness yet there is method in it. Ezt Polonius mondja Hamlet beszédéről. Arany fordításában: Őrült beszéd, de van benne rendszer.
A huszadik században ehhez szoktunk. De most megint? a huszonegyedikben is?
A nagy fordulat, mondja Freud, akkor következik be, amikor rájön az ember, hogy a viszályokat, az érdekkülönbségeket önkorlátozással tudja megoldani, amikor képes folyamatosan lemondani ösztönei azonnali kielégítéséről. Másképpen kifejezve: amikor úgy dönt, hogy „az idegen és az ellenség szó jelentése már nem olvadhat össze.” Itt érhet véget a barbárság, s itt kezdődhet a civilizáció kora.