Immanuel Kant traktátusát, Az örök békét Babits Mihály 1917-ben fordítja magyarra. Előszavában a teljes szkepszis hirdetőit próbálja cáfolni. Véleménye, mint írja, a Kantéval „a fődologban megegyezik. Ez a fődolog: az erkölcs érvényességének gondolata a politikában. Kant ugyanis, írja Babits, bebizonyítja az erkölcsi fogalom kikerülhetetlenségét, mert az erkölcstelen politika „végső konzekvenciája olyan destrukció, amely az ellenséges értékkel együtt megsemmisíti egyúttal mindazt, ami neki magának célja és alapja.”
Naivitás? Bizonyosan. Folytatja mégis a gondolatmenetet, s fölteszi a kérdést: „Az emberiség vak erőit, ösztöneit és érdekeit lehet-e egymással úgy egyensúlyozni, hogy összehatásukban mégis az erkölcs elvei szerinti folyamat képét adják?” Választ is ad rá. „Minthogy ezek a vak erők és érdekek egymással sokszorosan ellentétesek, könnyű belátni, hogy az ellensúlyozás feladata nem megoldhatatlan. Sőt, bizonyos, hogy a történelemben minden jó politikának tulajdonképpeni műve ennek az ellensúlyozásnak legalább részleges megvalósítása volt, ha csak kis területen és megközelítőleg is.”