 |
 |
|
SELYEM ZSUZSA
Magyar, világ Szávai János: Írástudók és
próféták. Magyar írók a világirodalomban. Krónika Nova Kiadó,
2002. 209 oldal, 1200 Ft Szávai János esszékötetének címérol
csak a könyv olvasásának a vége felé derül ki, mennyire
ironikus. Írástudók és próféták - nem az írástudók és a
próféták között van ellentét, bár milyen megnyugtató volna,
biztonságot adna egy mai magyar írónak, ha egy olyan hagyomány
részesének érezhetné magát, mely ha nem is fenékig tejföl, és
vannak benne mára már zsenáns "próféták", de legalább vannak
írástudók is. Persze, mert a mai magyar író szó szerint
értette az "írástudók" kifejezést, mint aki most tanul
magyarul, és a biblikus és metaforikus szóhasználatot alig
ismeri. És ez neki is baj, nem csak Európának, pontosabban a
világnak, mely a magyar irodalomról keveset, jórészt
sztereotípiákat tud. Szávai viszont arról ír, hogy ezekrol a
sztereotípiákról nem kizárólag Európa - pontosabban a világ -
tehet. Amellett hogy illúziók nélkül keresi ennek okait, e
kötet eszszéiben Adyt, Babitsot, Füst Milánt, Kassákot,
Márait, Pilinszkyt és Mészölyt "a világirodalmi kánon" felol
értelmezi.
Rutinosan fölkaphatnám fejem (vagy a vizet,
valamelyiket a ketto közül): "a világirodalmi kánon"?, és
ebbol az irányból egy egészen más olvasata következhetne a
kötetnek, de nem ezt az utat választom. Mert az olvasás után
és a kötet egészét nézve messze fontosabbnak tartom azt a
könnyed, nagyvonalú, kritikus és figyelmes elemzést, mellyel a
szerzo kialakítja a szabadság Arendt-féle "mondén terét",
melyben az általa választott muvek mozgáslehetoséget kapnak,
új összefüggések és új különbözoségek, tudások és nem-tudások
tárulnak föl.
Megpróbálom ennek a mondén térnek a
jellegzetességeit összegezni: a múlt és a jövo illúziók
nélküli, megformált szemlélete, a görög drámák sors-fogalmának
szembesítése a zsidó-keresztény tradíció szabadság-fogalmával,
a szépirodalom leválasztása a közéleti mufajokról, végül a
Grenzenfahrungen, a jaspersi határhelyzet mint a klasszikus
irodalmi muvek közös témája. Vagyis ennek a térnek nem határai
vannak, hanem határhelyzetei, melyek döntésre bírnak:
akarom-e... - nem, ez még semmi -, teszem-e a szabadságot,
vagy belemerülök a dicso múltba, illetve és ezzel egyidoben
áttekintek a nyomorú jelen vállai fölött a fényes jövore. Bár
a szabadság majdnem mindegyik írásában egyfajta viszonyítási
pont, Szávai János a kötetzáró esszében a szabadság és az
irodalom viszonyáról, kölcsönös egymást-értelmezésérol ír. A
XX. század filozófiáját döntoen formáló két filozófus
koncepcióját idézi: a szabadság szisztematikus tagadása (mint
a nácizmusé és a marxizmusé) az európai gondolkodás
alapjellegzetességének tagadása, azé az
elképzelésé/meggyozodésé, hogy az ember képes nem
kiszolgáltatott lenni az anyaginak (Emmanuel Lévinas), és:
"létezhetik olyan szabadság is, amely nem az akarat, hanem a
facere et agere attribútuma" (Hannah Arendt). A XX. század
történelmi tapasztalata önmagától nem képes kimozdítani a
magyar irodalmi tradíciót passzív szabadság-fogalmából (a
romantika korából hoz jól ismert példákat, nagyon kijózanító,
bár ezt éppen így nem írja le, de hát ebben a közegben tiszta
sor például a következo: "rabok legyünk vagy szabadok / ez a
kérdés, válasszatok", rendben, de hát ez édeskevés,
választunk, bon, de mi van azután?!), és az intézményes
szabadságjogok ugyanúgy illuzórikusan akárcsak a "belso
szabadság". Márai naplójegyzeteibol idéz egy formatív
definíciót, ami több ezeknél az édeskés oppozíciós
megközelítéseknél: "A szabadság jogosnak elismert és önként
vállalt kötelességek summája." Nem arról van szó (és nem azon
múlik a világirodalmi jelenlét), hogy menynyire önálló a
gondolat, hanem hogy jó helyrol idéz-e. Most komolyan és szó
szerint: hiszen ez is megmutatja egy alkotó ember szabadságát.
Például, mint tudjuk, Babits azzal, hogy Julien Bendának
aránytalanul nagy jelentoséget tulajdonított, engedte magát
befolyásolni egy kissé fölületes, de elég hangos szöveg által.
Ha a közös kánon a kérdés, másképp mondva: a dialógushelyzet,
akkor nyilvánvaló, jól kell ismerni mindazokat az irodalmakat,
filozófiákat, stb. melyek annak a közös európai irodalmi
kánonnak részei lehetnek.
Hogy Szávai a kiválasztott magyar
szövegeket a fönt jellemzett mondén térben vizsgálja, e
klasszikus és sokat értelmezett muvek meglepoen élo olvasatait
építi föl. Ady A Sion-hegy alatt címu verse Dosztojevszkij,
Kafka, Baudelaire, a Biblia, Ricoeur gondolatai, mellett -
Szávai nem minden szálat összebogozni szándékozó szövegében -
megmutatja azt az emberi határhelyzetet, amikor azzal kell
szembesülnöm, hogy Istenem nem mindenható. Babits Jónás
könyvének egzisztenciális komikumát veszi észre, azt, ahogy
Babits itt lebontja az "írástudók és próféták" jámbor óhajait.
Füst Milán nagy regényét, A feleségem történetét a
fantasztikus narrációval jellemzi, ahol az olvasó ki van téve
az elbeszélés elbizonytalanító effektusainak - és a regény
tárgya nem is egyéb, mint ez: hogyan jut el valaki a rossz
tudásától a nem-tudásig, vagyis Füst regénye megteszi a
legtöbbet, amit egy regény tehet. Szávai mondatát idéznem
kell, nagyon egyszeru és konkrét, és azt hiszem, ennél
pontosabbat regényrol, a regényrol általában, nem érdemes
mondani: "Vallomása kezdetén Störr kapitány tud vagy
legalábbis tudni vél valamit, a végén viszont már abban sem
biztos, amit saját szemével lát." Márairól három esszé van,
értheto, az olvasót (engem) ugyan nem gyoz meg, hogy Márai
ismertsége a nyugati kultúrában arányos Márai jelentoségével,
igaz, esze ágában sincs ezt tenni, inkább arról van szó, hogy
Márai életmuve problémátlanul helyezheto el abban a
kultúrában. És ez Szávainál nem jelent közvetlen
értékítéletet. Van a Kundera-taktika, és van a Gombrowiczé, az
egyik könnyen befogadható, nem is nagyon más, a másik meg
nagyon tud valamit, és Párizsban a barátai kiadják a Kultura
címu folyóiratot.
Bravúros a Pilinszky-elemzése, ahogy
Pascal, Kierkegaard, Dosztojevszkij, Gide és Camus szövegein
át fölépít egy történetet a Sztavrogin elköszön és Sztavrogin
visszatér címu versek közé, mely történet a "tragédia osi
szintjéig" merül, az öncélú rossz, az acte gratuit történetét
mondja két Pilinszky-féle versmondat között: "Unatkozom." -
"Félek."
Sztavrogin a magyar irodalom része. A magyar
irodalom olykor nagyon tud valamit. És jó, ha Párizsban a
barátai kiadják a Kultura címu
folyóiratot.
| |
|
