„A tornyok kötik össze, légvonalban, a keresztény európai kultúra őrhelyeit” – írja a Naplóban Márai Sándor a katedrálisokról, a tradíció és a művészet eme monumentális találkozási pontjairól: a kassai dóm az író számára ugyanígy a közös európai hagyományt, műveltséget, művészetet jelképezi. A magyar dóm egyenértékű és egylényegű a nyugatiakkal – a magyar kultúra szerves része az európainak. Az építészethez és az egységes keresztény szimbolikához képest „[a]z irodalommal, a nyelvi különbözőség miatt, szükségszerűen bonyolultabb a helyzet” (54) – írja Szávai János, és a problémák – Márai kanonizációjának problémái – valóban itt kezdődnek.

Hogyan arathatnak napjainkban átütő sikert Márai regényei külföldön, miközben ugyanott a harmincas, negyvenes években szinte visszhangtalanok maradtak? Hogyan lehetséges az, hogy az idehaza giccsként elkönyvelt A gyertyák csonkig égnek c. regénynek még a színpadi változatát (Embers) is sikerrel mutatják be Londonban? (Az Oscar- és Golden Globe-díjas Jeremy Irons 17 évnyi kihagyás után Henrik szerepének kedvéért tért vissza a színpadra.) Márai számára reális lehetőség volt – egy időben egyszerre írt, publikált magyarul és németül –, hogy a hasonló világirodalmi sikereket már életében elérje, amennyiben például Joseph Conradhoz hasonlóan „hazát és nyelvet váltó író” (38) lesz. De nem lett.

Életművének az ezredforduló környékén történő külhoni sikereire és a világirodalmi kánonba való bekerülésére koncentrál Szávai János tanulmánygyűjteménye. A könyvben körülbelül fele-fele arányban találhatóak új írások és átdolgozott változatai már (magyarul vagy franciául) korábban megjelent tanulmányoknak. Ahogyan a szerző Iteráció című bevezetőjében fogalmaz, saját írásait – hasonlóan Márai visszaemlékező prózájának elbeszélői technikájához – a közelítés jellemzi: újra-és újra közelíteni próbál új értelmezési szempontok felvetésével a Márai-életmű egészéhez és egyes darabjaihoz. Az iteráció „fokozatos közelítés, más szóval ugyanazon eljárásnak egyre pontosabb értéket adó megismétlése.”(7) Márai esetében ez nem mást jelent, mint hogy „[a] történetmondás lényege nem a múlt egyes mozzanatainak felidézése és krónikás módon történő egymásutánisága, hanem a fokozatos és ismétlődő közelítés a legfontosabb csomópontokhoz(…).”(8) Szávai kötetének egyes tanulmányai ehhez hasonlóan önmagukban is olvashatóak, nem épülnek szorosan egymásra, ellenben közös kérdésfeltevés vezeti őket, a fontosabb hivatkozások és világirodalmi párhuzamok pedig különböző kontextusokban rendre vissza is térnek.

Mert hogy Szávait elsősorban a nyugati Márai-recepció, a Márai-művek világirodalomba való bekerülése érdekli. Szávai Sorbonne-on tartott komparatista szemináriumainak tapasztalatai alapján külön hangsúlyozza, hogy a külföldi egyetemi hallgatók számára „a magyar szerző munkájának befogadása semmiben sem különbözött a programba foglalt francia, német, orosz, angol szerzők műveinek befogadásától.”(18) A lábjegyzet szerint a programban két Márai-mű szerepelt: A zendülők és A gyertyák csonkig égnek. Ezek, valamint a Válás Budán vagy az Eszter hagyatéka jelentik körülbelül az életműnek a recepció szempontjából a legérdekesebb csoportját: míg Nyugat-Európában tulajdonképpen ez nagyjából maga a Márai-kánon, addig Magyarországon Márai ezen művei a giccs és a sikerületlenség címkéivel ellátva a kánon peremére szorultak. Szávai így leginkább arra a kérdésre keresi a választ, hogy „elválhat-e egymástól ennyire élesen a magyar kánon és a világirodalmi kánon szempontrendszere”(15), és ha igen, akkor miért. A hangsúly természetesen a nyugati kánon szempontrendszerének vizsgálatára esik. (Persze a hazai Márai-szakirodalom elmarasztaló ítéleteinek a nyugati recepció tükrében való elemzése szintén nem volna érdektelen.)

Elsősorban az intertextuális olvasatok jellemzik Szávai értelmezéseit: Márai sikereinek megértése szempontjából azt tartja a legcélravezetőbbnek, ha a műveknek egy közös európai hagyomány felőli megszólaltathatóságát emeli ki. Ez a közös hagyomány leginkább a kereszténység (Bibliai történetek újraírásai), a filozófia (a lét kérdései, a jaspersi határhelyzetek, mint az irodalom nagy témái) és az európai irodalommal folytatott párbeszéd körül kristályosodik ki. Az Egy polgár vallomásait például Szávai egyszerre értelmezi az önéletírás műfajának világirodalmi (Szent Ágoston, Rousseau) és magyar (Kassák, Illyés, Móricz, Németh László) hagyománya felől, valamint a tékozló fiú bibliai történetének – bevonva a téma rilkei feldolgozását is – újraírásaként. De például „a tékozló fiú távozását és visszatérését használja formaszervezőként” (219) Márai a Föld, föld! esetében is. A Márai-regényeknek a műfaji és tematikai szempontból rokonnak tekinthető európai irodalmi alkotásokkal való együttolvasását példázza továbbá A zendülők elemzése, ahol Jean Cocteau Vásott kölykök és Musil Törless iskolaévei jelentik azt az összehasonlításai alapot, melyhez képest nem csak a „világirodalmi színvonalat” igazoló közös jegyek, de a különbségek és sajátosságok is kirajzolódnak: „Mindkét téma, a nemzedéki lázadásé is, a rendi lázadásé is a 20. század világirodalmának legfontosabbjai közé tartozik, de a kettőnek egy szerkezetben történő ábrázolására Márai Sándor az első példa.”(85)

A kötet bevezetőjében vállaltakkal összhangban az egyes párhuzamok felvetése egy-egy Márai-mű új szemszögből való megvilágítását célozza, nem pedig azok „teljes átvilágítását”: Szávai visszatérően hangsúlyozza (Starobinskire hivatkozva) a totális értelmezés lehetetlenségét, és ehhez szerencsére tartja is magát. Így nem erőszakosan végigvitt, erőltetett összehasonlításokra épülő egyoldalú olvasatokat kapunk, hanem a különbözőségekre is érzékeny eszmefuttatásokat, mely a Márai-műveknek a különféle (irodalmi, műfaji) hagyományokkal való párbeszédén keresztül keresi a választ a világirodalmi Márai-kánon különbözőségére. Márainak az európai hagyományokhoz való szerves és sokrétű odatartozását és így könnyű megérthetőségét emelik ki ezek a párhuzamok: jól ismert toposzok, archetípusok, határhelyzetek ismétlődnek a regényekben, melyet Szávai szerint kiegészít – például a Válás Budán esetében – a „couleur locale-nak (…) a nélkülözhető volta”, és ez a magyarázata, hogy a Márai-regény „megjelenése után hat-hét évtizeddel s a magyarországitól lényegesen eltérő kulturális közegben jelentős sikert ért el.”(114)

Szávai nem idealizálja, nem értékeli túl Márait, nem az író „nagyszerűségét” látja a világirodalomba való bekerülésében. Az ezredfordulón ez az áttörés Kertész és Kosztolányi esetében is megtörténik, Márai sikere pedig nem független a nyelvhasználatot problematizáló, és ezzel a 20. századi európai gondolkodás egy domináns áramlatával dialógusba lépő Kosztolányi nyugati sikereitől („Márai Sándor nyilvánvalóan olyan író, aki Kosztolányi Dezső köpönyegéből bújt elő.”(32)). Márai erényeit nem egyedülálló, nagyszerű egyéni teljesítményében, hanem a világirodalmi tradícióval való kapcsolatában, a „nagy témák” kiválasztásában látja. A világirodalom mércéjével mérve azonban az is nyilvánvaló, hogy  „Márai olykor jelentős, de korántsem korszakos író; nem nyelvteremtő, se nem formateremtő, vagyis regényei semmiképpen sem mérhetőek a 20. század nagy teljesítményeihez.” (61)

Az európai kánonba való bekerülés szempontrendszereit vizsgálva explicit módon ugyan nincsen kimondva, leírva, ám az olvasó számára mégis nyilvánvalónak tűnhet Szávai elemzéseiből, hogy a hit, hagyomány és lázadás közt ingázó Márainak az európai önazonosság alapjait jelentő kultúráról, műveltségről, történelemről való gondolkodása jelentheti műveinek igazi aktualitását az ezredforduló környéki és utáni, saját identitását is kereső Európában.